Immár két tácsövem volt. Egy játszós és egy félkomoly. A MYRA összeszerelésekor szembesültem azzal, hogyan is néz ki egy komolyabb mechanika. Milyen is egy keresőtávcső. A LUNA mechanikája (EQ1) egy gyenge vicc az EQ3-2-höz képest. A stabilitása, az apró trükkök (beépített vízszintmérő - bocs, libello -, csavarral finombeállítás északra, and so on) egy új dimenzióba helyezik az észlelést.
A keresőtávcső hihetetlenül jó minőségű (pedig ez a gyengébb: a 6x30-as). A párhuzamosítás pedig egy álom.
Persze az első tiszta éjszaka után jött pár nap felhősödés. Ahogy azt a távcsővásárlás kézikönyvében lehet is olvasni.
Ekkor határoztam el, hogy bénázásaimat megörökítem. Remélem, vicces lesz majd olvasgatni ezeket a bejegyzéseket, pakár évek múlva is. Úgy néz ki, ez az amatőrcsillagászkodás nem múló hóbort. Belekóstoltam, és enni szeretnék belőle. Sokat.
Keresgéltem a neten, van egy pár magyar nyelvű blog, de jóformán mindenki csak a sikerélményeit örökíti meg. Pedig ez a hobbi is rengeteg szívással jár. Főleg, ha valaki abszolút autodidakta módon űzi, mint például én. Én megörökítem az összes bénázást, mellényúlást, hibát. Ebben, egyelőre, ez a blog egyedülálló.
2010. június 30., szerda
Ahogyan kezdődött III.
Csodálatos éjszakák következtek. Persze azoktól eltekintve, amikor az új távcsővel járó felhők eltisztultak. Felváltva nézegettük a Holdat, a Szaturnuszt, a Vénuszt és a különböző kettős-, többes csillagokat. Ez utóbbiakat mondjuk inkább csak én.
Felhős éjszakákon lelkesen forgattam a Csillagatlaszt, böngésztem a netet a következő látnivalókra vadászva. Megtanultam jópár csillagképet, és gyakoroltam is a tudást, lassan megtanultam tájékozódni az égen. Normál halandóként ismertem a Nagygöncölt és a Cassiopeiát. Autodidakta továbbképzésem után a listára került az Ökörhajcsár, a Lant, a Herkules (ez egy picit azért nehezebb volt), a Delfin, a Perzeusz, az Androméda, a Kisgöncöl, a Sárkány. Sose felejtem el azt az éjszakát, amikor a felhők miatt a távcsövemet már bepakoltam és csak szabad szemmel, illetve a 7x35-ös vadásztávcsövemmel kukkolgattam a meg-megnyíló résekbe. És egyszer csak felragyogtak az Északi korona (Corona Borealis) csillagai, mint megannyi apró gyémánt. Gyönyörű volt.
Az észlelések során egyre jobban elsajátítottam a pólusra-állás és a hatékony keresés alapfogásait, szentségeltem, mikor remegett a távcsövem. Az ellensúlyokhoz viszont a kezdeti kiegyensúlyozásoktól eltekintve már nem nagyon nyúltam (ez, mint később kiderült, hiba volt).
Aztán, ahogy egyre többet olvastam, kezdett egy kis hiányérzetem lenni. Szerettem volna galaxisokat látni, ködöket. Rá kellett jönnöm, hogy ezzel a kistávcsővel, ilyen jellemző égbolttal (közepesen fényszennyezett) szinte teljesen esélytelen vagyok. Azért ez egy kistávcső. Kis fényerős. Csodát várni tőle... Hát éppenséggel lehet, csak nem érdemes. Egyre érlelődött bennem, hogy vennem kell egy fényerős, nagyobb átmérőjű, kicsit komolyabb távcsövet. Böngészgettem a boltok kínálatát. A határ természetesen a csillagos ég.
Kiválasztottam végül a BTC kínálatából egy közepes teljesítményű reflektort, a MYRA 150S-t. Ez egy Newton-rendszerű távcső, teljesen máshogyan működik, mint a kisrefraktor. Kicsit tartottam is tőle. Nem teljesen ok nélkül, de felesleges mértékben.
Végül 2010. június 24-én délután elmentem a távcsőért. Vásároltam hozzá egy kollimációs okulárt (egyébként ezt azóta is csak ellenőrzésre használtam - vásárlás óta nem kellett kollimálni), továbbá egy széles látószögű, 32-mm-es okulárt (azóta is ez a legjobb! A gyárilag csomagoltak elég gyengusok!), továbbá egy 6,3 mm-es okulárt szupernagyításokra.
Ahogy hazaértem, összeszereltem. Meg is kérdezte a feleségem, hogy most meg a távcső kinézetű távcső után hogy sikerült egy aknavetőt vennem. Hmm. Hát igen. Elég robusztus a drága. Aztán felvilágosítottam, hogy vehettem volna ágyú kinézetűt is. Ez nem igazán nyugtatta meg. Megkérdezte, hogy akkor most a kicsivel mi lesz. Elmagyaráztam neki, hogy azzal bolygózok, ezzel meg az összes többit. Legyintett és otthagyott.
Felhős éjszakákon lelkesen forgattam a Csillagatlaszt, böngésztem a netet a következő látnivalókra vadászva. Megtanultam jópár csillagképet, és gyakoroltam is a tudást, lassan megtanultam tájékozódni az égen. Normál halandóként ismertem a Nagygöncölt és a Cassiopeiát. Autodidakta továbbképzésem után a listára került az Ökörhajcsár, a Lant, a Herkules (ez egy picit azért nehezebb volt), a Delfin, a Perzeusz, az Androméda, a Kisgöncöl, a Sárkány. Sose felejtem el azt az éjszakát, amikor a felhők miatt a távcsövemet már bepakoltam és csak szabad szemmel, illetve a 7x35-ös vadásztávcsövemmel kukkolgattam a meg-megnyíló résekbe. És egyszer csak felragyogtak az Északi korona (Corona Borealis) csillagai, mint megannyi apró gyémánt. Gyönyörű volt.
Az észlelések során egyre jobban elsajátítottam a pólusra-állás és a hatékony keresés alapfogásait, szentségeltem, mikor remegett a távcsövem. Az ellensúlyokhoz viszont a kezdeti kiegyensúlyozásoktól eltekintve már nem nagyon nyúltam (ez, mint később kiderült, hiba volt).
Aztán, ahogy egyre többet olvastam, kezdett egy kis hiányérzetem lenni. Szerettem volna galaxisokat látni, ködöket. Rá kellett jönnöm, hogy ezzel a kistávcsővel, ilyen jellemző égbolttal (közepesen fényszennyezett) szinte teljesen esélytelen vagyok. Azért ez egy kistávcső. Kis fényerős. Csodát várni tőle... Hát éppenséggel lehet, csak nem érdemes. Egyre érlelődött bennem, hogy vennem kell egy fényerős, nagyobb átmérőjű, kicsit komolyabb távcsövet. Böngészgettem a boltok kínálatát. A határ természetesen a csillagos ég.
Kiválasztottam végül a BTC kínálatából egy közepes teljesítményű reflektort, a MYRA 150S-t. Ez egy Newton-rendszerű távcső, teljesen máshogyan működik, mint a kisrefraktor. Kicsit tartottam is tőle. Nem teljesen ok nélkül, de felesleges mértékben.
Végül 2010. június 24-én délután elmentem a távcsőért. Vásároltam hozzá egy kollimációs okulárt (egyébként ezt azóta is csak ellenőrzésre használtam - vásárlás óta nem kellett kollimálni), továbbá egy széles látószögű, 32-mm-es okulárt (azóta is ez a legjobb! A gyárilag csomagoltak elég gyengusok!), továbbá egy 6,3 mm-es okulárt szupernagyításokra.
Ahogy hazaértem, összeszereltem. Meg is kérdezte a feleségem, hogy most meg a távcső kinézetű távcső után hogy sikerült egy aknavetőt vennem. Hmm. Hát igen. Elég robusztus a drága. Aztán felvilágosítottam, hogy vehettem volna ágyú kinézetűt is. Ez nem igazán nyugtatta meg. Megkérdezte, hogy akkor most a kicsivel mi lesz. Elmagyaráztam neki, hogy azzal bolygózok, ezzel meg az összes többit. Legyintett és otthagyott.
Ahogyan kezdődött II.
Sokáig vacilláltam, milyen legyen a(z első) távcsövem. A lelkesedés viaskodott bennem az önuralommal. A tízezer forintostól kalandoztam a félmilliós (áááálom) távcsőig.
Megtaláltam a két magyarországi említésre méltó távcsőboltot, a BTC-t és a Makszutov.hu-t. Elolvastam sok-sok anyagot, pl. ezt és ezt. De még számtalan dokumentumot ezeken kívül. Olvasgattam fórumokat (pl. itt). Nézegettem vaterát. Ekkor fedeztem fel a csillagváros közösségi portált, ahova gyorsan regisztráltam is. Azóta már többször végigolvastam kedvenc fórumomat. Jó látni, ahogy a régi motorosok (pl. Astrohist) pesztrálgatják az újoncokat (pl. f1Angel, Arpstronomer).
Végül a következő kép kezdett körvonalazódni: olyan távcső kell, ami nem túl drága, mert ha nem tudom összeegyeztetni a napirendemmel az éjszakai kukkolásokat, akkor ne álljon benne túl sok pénz. Olyan távcső kell, amivel lehet elérni sikerélményt - még nekem is. Olyan távcső kell, ami nem vakul meg teljesen a fényes városi égbolttól (ez, mint később kiderült nem ilyen egyszerű). Olyan távcső kell, amivel később van esélyem asztrofotózni. De ha azt nem, akkor természetfotózni és persze természetfigyelni is.
Nagyjából azért tisztában voltam halmozottan hátrányos helyzetemmel: egész nap gép előtt ülök. Ha nem, akkor relatíve sokat tévézek (főleg most: VB!). Az is LCD. Fényérzékeny a szemem (mondjuk ez lehet, hogy jó:). És gyenge. Vagy szemüveges/kontaktlencsés. Közepes méretű iparváros kellős közepén lakok, tehát a fényszennyezés elég súlyos. Szabad szemmel csak a legfényesebb csillagokat látom, felhő nélküli égbolton.
Végül a választás (nem kis önuralom gyakorlása árán) erre a kisrefraktorra esett. ez egy 70 mm-es lencsével ellátott 900 mm tubus. A 70 mm-nél alig van kisebb átmérőjű távcső. A 900 mm hossz azt jelenti, hogy hosszú a fókusz, azaz kis fényerős a távcső. Hatalmas nagyításokat lehet(ne) elérni a csővel, de nem igazán lehet halovány objektumokat megfigyelni vele. Június 16-án munkából hazafele beugrottam a BTC-be, és hazavonatkoztam a hatalmas dobozzal. Budapesten még csak szemerkélt az eső, itthon viszont jól megáztunk, én és a távcső. Útközben a Csillagatlasz kistávcsövekhez című, egyébként fenomenális könyvecskét forgattam, tervezgetve csillagász karrieremet.
Este összeraktam a műszert, és a közepesen felhős ég ellenére kicipeltem a kert közepére. Talán ha két csillag volt látható, de én mindenképpen ki akartam próbálni. Mindenféle pólusraállás nélkül (nagyjából azért észak felé fordulva - de nem tudtam volna pólusra állni, mert nem volt látható a Polaris!) be is fogtam az egyik látható csillagot (talán az Arcturust?), aztán ujjongva néztük a feleségemmel a szcintillációt. Két percig. Aztán jöttek a felhők. Akkor gyorsan át a Vegára. Megint kaptunk két percet. Most már persze viccesnek tűnik az egész, dehát valahogy el kellett kezdeni. Végül teljesen beborult az ég, gyorsan elpakoltam a cuccot, és a csillagatlasszal a kezemben nyugovóra tértem.
Az éhség egyre nőtt, még mindig nem sikerült észlelni (ez is szakszó!), de az eszköz már birtokon belül volt.
Megtaláltam a két magyarországi említésre méltó távcsőboltot, a BTC-t és a Makszutov.hu-t. Elolvastam sok-sok anyagot, pl. ezt és ezt. De még számtalan dokumentumot ezeken kívül. Olvasgattam fórumokat (pl. itt). Nézegettem vaterát. Ekkor fedeztem fel a csillagváros közösségi portált, ahova gyorsan regisztráltam is. Azóta már többször végigolvastam kedvenc fórumomat. Jó látni, ahogy a régi motorosok (pl. Astrohist) pesztrálgatják az újoncokat (pl. f1Angel, Arpstronomer).
Végül a következő kép kezdett körvonalazódni: olyan távcső kell, ami nem túl drága, mert ha nem tudom összeegyeztetni a napirendemmel az éjszakai kukkolásokat, akkor ne álljon benne túl sok pénz. Olyan távcső kell, amivel lehet elérni sikerélményt - még nekem is. Olyan távcső kell, ami nem vakul meg teljesen a fényes városi égbolttól (ez, mint később kiderült nem ilyen egyszerű). Olyan távcső kell, amivel később van esélyem asztrofotózni. De ha azt nem, akkor természetfotózni és persze természetfigyelni is.
Nagyjából azért tisztában voltam halmozottan hátrányos helyzetemmel: egész nap gép előtt ülök. Ha nem, akkor relatíve sokat tévézek (főleg most: VB!). Az is LCD. Fényérzékeny a szemem (mondjuk ez lehet, hogy jó:). És gyenge. Vagy szemüveges/kontaktlencsés. Közepes méretű iparváros kellős közepén lakok, tehát a fényszennyezés elég súlyos. Szabad szemmel csak a legfényesebb csillagokat látom, felhő nélküli égbolton.
Végül a választás (nem kis önuralom gyakorlása árán) erre a kisrefraktorra esett. ez egy 70 mm-es lencsével ellátott 900 mm tubus. A 70 mm-nél alig van kisebb átmérőjű távcső. A 900 mm hossz azt jelenti, hogy hosszú a fókusz, azaz kis fényerős a távcső. Hatalmas nagyításokat lehet(ne) elérni a csővel, de nem igazán lehet halovány objektumokat megfigyelni vele. Június 16-án munkából hazafele beugrottam a BTC-be, és hazavonatkoztam a hatalmas dobozzal. Budapesten még csak szemerkélt az eső, itthon viszont jól megáztunk, én és a távcső. Útközben a Csillagatlasz kistávcsövekhez című, egyébként fenomenális könyvecskét forgattam, tervezgetve csillagász karrieremet.
Este összeraktam a műszert, és a közepesen felhős ég ellenére kicipeltem a kert közepére. Talán ha két csillag volt látható, de én mindenképpen ki akartam próbálni. Mindenféle pólusraállás nélkül (nagyjából azért észak felé fordulva - de nem tudtam volna pólusra állni, mert nem volt látható a Polaris!) be is fogtam az egyik látható csillagot (talán az Arcturust?), aztán ujjongva néztük a feleségemmel a szcintillációt. Két percig. Aztán jöttek a felhők. Akkor gyorsan át a Vegára. Megint kaptunk két percet. Most már persze viccesnek tűnik az egész, dehát valahogy el kellett kezdeni. Végül teljesen beborult az ég, gyorsan elpakoltam a cuccot, és a csillagatlasszal a kezemben nyugovóra tértem.
Az éhség egyre nőtt, még mindig nem sikerült észlelni (ez is szakszó!), de az eszköz már birtokon belül volt.
Ahogyan kezdődött I.
Az egész a júniusi újholdkor kezdődött.
Kitört a nyár, eltűntek a hónapokig fölöttünk tekergő anticiklonok a vastag felhőtakaróikkal. Ültünk kint a teraszon, egész napos munka után elfáradva. A Hold sehol, a Nap már rég lement, felhő egy darab sincs. Talán az első rövidnadrágos éjszakákat tapasztaltuk idén.
A kényelmes karosszékben elnyúlva óhatatlanul felfelé néz az ember. Így történt ez velem is. A különbség a korábbi alkalmakhoz képest az volt, hogy el is kezdtünk róla beszélgetni. Kiderült számomra, hogy az én szemem a feleségeméhez képest kutyafüle, alig látok egy-két csillagot, míg az Ő számára az egész égbolt tele van pöttyözve.
Gyuri barátom nagy madárbolond, tőle ihletet kapva pár napja már előkotortam a szekrény mélyéről a vadásztávcsövemet (most már tudom, hogy ez szakszóval binokulár - ez egyébként rá is van írva :), ezúttal is kéznél volt. Nosza, be is szaladtam érte, ki is vittem a teraszra. Azzal már jobb voltam, mint az asszony a beépített binokulárral :)
Nézegettem az eget, míg elfáradt a karom és annyira remegett, hogy már nem tudtam tartani. Akkor átadtam a távcsövet, pihentettem pár percig, majd valahogy visszaszereztem és újra az eget vizslattam.
Ekkor még nem volt semmi baj, az egész elmúlt volna nyom nélkül. De történt valami.
Annyira meleg volt, hogy úgy döntöttem, várok egy kicsit a lefekvéssel. Olvasáshoz villanyt nem lehetett kapcsolni a szúnyogok miatt, a plafont nem akartam nézni, kézenfekvőnek tűnt, hogy a szoba ablakából is az eget vallatom tovább. Ahogy nézegettem (itt könnyebb dolgom volt, mert meg tudtam támasztani a könyökömet), egyszer csak a látómezőben balról jobbra (kb. északról kb. délkeletnek) nagy sebességgel egy fényes "csillag" húzott el! A meglepetéstől felkiáltottam! (Kicsit röhejesnek tűnik, de azt mondtam, hogy UFO-t láttam :) Ez egyébként teljes mértékben megállja a helyét, hiszen repült és nem tudtam azonosítani :)
Szegény kis feleségem persze kipattant az ágyból (Ő bezzeg már elaludt - de erre felébredt!), kitépte a kezemből a távcsövet és izgatottam az eget kezdte el pásztázni. ("Hol? Hol?")
Azért nem vagyok teljesen hülye, próbáltam kitalálni mi a fene lehetett az a fényes pötty az égen, amit egy 7x50-es vadásztávcső megmutat, repülőnél jóval gyorsabban száguld át az égbolton, viszont nem húz csíkot, mint a hullócsillag. Arra jutottam, valószínűleg műhold. Najójó, de ENNYIRE gyors?!
Persze ezek után még órákig vizslattam az eget, de nem futottam össze még egyszer hasonló objektummal.
Ezután jött két-három nap, mikor az interneten elérhető összes forrásból próbáltam az összes tudást magamba szippantani, ami alapján ki lehetne következtetni mi az, amit látok. Merthogy másnap is láttam. Aztán mikor már majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy az ISS, akkor történt az, hogy egy pötty helyett már két pöttyöt láttam először szorosabban, majd egyre nagyobb távolságot tartva egymás után elhúzni. Ez volt a végső bizonyíték, józan paraszti ésszel ki lehet következtetni, hogy az ISS és egy Progress vagy az Atlantis szétkapcsolódását és távolodását láttam.
De ebben a két-három napban telepítettem egy Stellariumot, szatellit-modullal, bejártam műholdfigyelő site-ok százait. Igazából nekem hihetetlen volt, hogy egy "vacak" vadásztávcsővel ilyen megfigyeléseket lehet tenni.
Azt hiszem, ez volt az a fázis, amikor már nem volt visszaút. Ugyanis elkezdtem nézegetni a csillagászati teleszkópokat...
Kitört a nyár, eltűntek a hónapokig fölöttünk tekergő anticiklonok a vastag felhőtakaróikkal. Ültünk kint a teraszon, egész napos munka után elfáradva. A Hold sehol, a Nap már rég lement, felhő egy darab sincs. Talán az első rövidnadrágos éjszakákat tapasztaltuk idén.
A kényelmes karosszékben elnyúlva óhatatlanul felfelé néz az ember. Így történt ez velem is. A különbség a korábbi alkalmakhoz képest az volt, hogy el is kezdtünk róla beszélgetni. Kiderült számomra, hogy az én szemem a feleségeméhez képest kutyafüle, alig látok egy-két csillagot, míg az Ő számára az egész égbolt tele van pöttyözve.
Gyuri barátom nagy madárbolond, tőle ihletet kapva pár napja már előkotortam a szekrény mélyéről a vadásztávcsövemet (most már tudom, hogy ez szakszóval binokulár - ez egyébként rá is van írva :), ezúttal is kéznél volt. Nosza, be is szaladtam érte, ki is vittem a teraszra. Azzal már jobb voltam, mint az asszony a beépített binokulárral :)
Nézegettem az eget, míg elfáradt a karom és annyira remegett, hogy már nem tudtam tartani. Akkor átadtam a távcsövet, pihentettem pár percig, majd valahogy visszaszereztem és újra az eget vizslattam.
Ekkor még nem volt semmi baj, az egész elmúlt volna nyom nélkül. De történt valami.
Annyira meleg volt, hogy úgy döntöttem, várok egy kicsit a lefekvéssel. Olvasáshoz villanyt nem lehetett kapcsolni a szúnyogok miatt, a plafont nem akartam nézni, kézenfekvőnek tűnt, hogy a szoba ablakából is az eget vallatom tovább. Ahogy nézegettem (itt könnyebb dolgom volt, mert meg tudtam támasztani a könyökömet), egyszer csak a látómezőben balról jobbra (kb. északról kb. délkeletnek) nagy sebességgel egy fényes "csillag" húzott el! A meglepetéstől felkiáltottam! (Kicsit röhejesnek tűnik, de azt mondtam, hogy UFO-t láttam :) Ez egyébként teljes mértékben megállja a helyét, hiszen repült és nem tudtam azonosítani :)
Szegény kis feleségem persze kipattant az ágyból (Ő bezzeg már elaludt - de erre felébredt!), kitépte a kezemből a távcsövet és izgatottam az eget kezdte el pásztázni. ("Hol? Hol?")
Azért nem vagyok teljesen hülye, próbáltam kitalálni mi a fene lehetett az a fényes pötty az égen, amit egy 7x50-es vadásztávcső megmutat, repülőnél jóval gyorsabban száguld át az égbolton, viszont nem húz csíkot, mint a hullócsillag. Arra jutottam, valószínűleg műhold. Najójó, de ENNYIRE gyors?!
Persze ezek után még órákig vizslattam az eget, de nem futottam össze még egyszer hasonló objektummal.
Ezután jött két-három nap, mikor az interneten elérhető összes forrásból próbáltam az összes tudást magamba szippantani, ami alapján ki lehetne következtetni mi az, amit látok. Merthogy másnap is láttam. Aztán mikor már majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy az ISS, akkor történt az, hogy egy pötty helyett már két pöttyöt láttam először szorosabban, majd egyre nagyobb távolságot tartva egymás után elhúzni. Ez volt a végső bizonyíték, józan paraszti ésszel ki lehet következtetni, hogy az ISS és egy Progress vagy az Atlantis szétkapcsolódását és távolodását láttam.
De ebben a két-három napban telepítettem egy Stellariumot, szatellit-modullal, bejártam műholdfigyelő site-ok százait. Igazából nekem hihetetlen volt, hogy egy "vacak" vadásztávcsővel ilyen megfigyeléseket lehet tenni.
Azt hiszem, ez volt az a fázis, amikor már nem volt visszaút. Ugyanis elkezdtem nézegetni a csillagászati teleszkópokat...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)